Kávét!

Dr. Claude Delaune

Reggel fél hatkor csöngött az órám és vert fel békés álmomból. Már akkor tudtam, hogy ez egy pocsék nap lesz. Elaludtam! Én barom tegnap sokáig dolgoztam, hogy megírjak egy zárójelentést, és éjfélkörül úgy gondoltam, hogy megérdemlek plusz fél óra alvást. Igen, általában ötkor kelek, noha a rendelőben csak kilenckor kezdek, és Anniet, a lányomat is csak fél nyolcra viszem óvodába, de nem tehetek róla, szeretem a reggeleket, amiket a konyhában tölthettek a kislányomnak palacsintát sütögetve, hogy amikor félhétkor felébresztem, készen várja a friss reggeli az asztalon. Ezen kívül volt egy önzőbb okom is. A kávé. Ha én nem kapok, reggel a felkelésemtől számított ötödik percen belül kávét az egész napom tönkre megy. Reggeli kávézásom egy magán rituálé volt, amikor kiültem a teraszunkra, telente pedig az ajtóban állva csodáltam a hajnalodó kertvárost ahol laktunk.

Morogva keltem ki az ágyból, amikor rájöttem, hogy hála a hülyeségemnek, ma már biztosan lemaradtam erről az élményről, és hálóköntösömet magamra véve vánszorogtam ki a szobából, hogy neki lássak a reggelinek. Szuper. Van fél órám! Gondoltam, és átkoztam magam, amiért ezt este nem gondoltam át.

Annie a reggeli kapkodásomból szinte semmit se vett észre, talán csak azt, hogy a Papa ma reggel kócosabb, mint általában szokott lenni. Ideges voltam a kávém elmulasztása miatt, és abban reménykedtem, hogy a klinikán, ha elvágódóm a koffein hiány miatt, majd intravénásan adnak nekem a drága barna nedűből, de ezzel soha sem terheltem volna őt. A lányom soha. Három éves volt, amikor elváltunk az anyjával, ez két éve volt… azóta ő az én hercegnőm. Annyira elkényeztettem amennyire csak tudtam, bár az utóbbi időben egyre kevesebbet látott, a munka miatt. Nagyon nem akartam, de szükségem lesz egy babysitterre, aki vigyáz rá, ha engem az éjszaka közepén behívnak szüléshez. Általában valamelyik kolléganőm vigyáz rá akkor, akit SOS-ben riadoztatok, de ez se nekik se a lányomnak nem jó. Pénz nem volt gond. Megtehettem volna, hogy felveszek valakit, aki nálunk is lakna, volt egy vendégszobánk, vendégünk meg szinte soha, de úgy voltam vele, hogy az én lányom. Nekem kell megoldanom.

Álmosan fésülgettem a haját, amíg ő ugyan ezt tette a babájával. Végül két kis copfot csináltam neki, amik szerintem rendkívül bájossá tették…(Mire nem képes egy egyedülálló apuka?) Amikor elkészültem, ő felugrott és egy puszit nyomott az arcomra.

„Je t’aime Papa…” mondta és szorosan megölelt. Ezzel az egy mondattal mégis csak feldobta a reggelem.

„Mois aussi, ma cherie.” Válaszoltam és simogattam hosszú (immár befont) fekete haját. Annyira aranyos volt, amikor beszélt. Főleg amikor az anyanyelvemen… anyanyelvükön… mert hát francia vagyok, és ő is, ezért egymásközt természetesen így beszéltünk, bár ő az oviban, én meg a klinikán angolul. Végtelenül jó volt tőle hallani amúgy is szeretett nyelvemet. Nagyon büszke voltam.

Miután Anniet bevittem az óvodába, hál’ az égnek volt még időm betérni kedvenc kávézómba, és venni még egy hatalmas adag cappuccinot, mert az első adag otthoni koffeinbomba után (amit ma sajnos nem kaptam meg), munkába menet még egy cappuccinot is kénytelen vagyok inni a törzshelyemen… Bár azt már inkább az élvezetért, elvitelre, egy cukorral, mint mindig. Már amikor beléptem Greg… (azt hiszem így hívták a srácot, aki ott végez diákmunkát, elvileg jogot hallgat…) készítette is nekem. Elégedetten mosolyogtam. Már ismernek.

Sietve hagytam el a kávézót és rohantam az autóm felé, amikor csatt! Neki ütköztem valaminek. Pontosabban valakinek. Ez a bizonyos illető, egy nálam magasabb (pedig én sem vagyok alacsony!) sötét hajú férfi volt, akinek mélybarna szemei nem arról árulkodtak, hogy, hű de boldog lenne, amiért egy rohanó idióta nekiütközött. Elvörösödtem, és csak az vigasztalt, hogy a kávém sikerült megmentenem, és ez által az ő halvány rózsaszín ingét is.

„Sajnálom…” motyogtam, de csak egy dühös morgás volt a válasz.

„Még szép hogy sajnálja! Majdnem hanyatt vágott!”