Cölibátus

~Claude Delaune

Megfordultam és felnyögtem ahogy a reggeli fény felvert az álmomból. Felültem. Valami nem volt rendben. Körbehordoztam a tekintetem a szobában!

"Baszd meg!" Összegeztem a bennem lejátszódó felismerést, amikor rádöbbentem, hogy ez nem az én szobám. Egyből kiugrottam az idegen ágyból, de ijedten tapasztaltam,hogy az ingem nincs rajtam, szerencsére a szék támlájára dobva megtaláltam, villámgyorsan bújtam bele és kirohantam a szobából.

Andrewval találtam szembe magam, aki a kanapén ült, és egy doboz sörrel a kezében és a híradót nézte. "Jó regge..." kezdte, de dühösen a szavába kiabáltam.

"Megmondtam, hogy nem akarok veled lefeküdni! Mit keresek még itt?! Haza kell mennem!"

"Nyugodj meg szépfiú." Vigyorodott el, majd a kanapén feltornyozott ágy neműjére mutatott. "Semmi nem történt. Azt leszámítva, hogy elaldutál. Hosszúnapod volt mi?" Nem hittem neki. Miért hinnék? Csak az volt a célja, hogy lefeküdjön velem. Nincs miért tovább hallgatnom. Ellöktem, az utamból, és a cipőm magamra kapva, kiviharzottam a lakásból. Andrew némán bámult. Szótlansága csak megerősített abban a hitemben, hogy átvert. Átvert és kihasznált.

~°°°~

Annie már aludt, én meg az ágyamon fekve számolgattam a lehetőségeim. A mai nap folyamán tizennyolc nem fogadott hívásom volt Andrewtól, legalább is amiről tudok, mert utána letiltottam a számát. Nem akartam vele beszélni, nem akartam látni. Undorított, és undorodtam magamtól is, amiért hittem neki, és nem siettem haza Anniehez, holott itt lett volna a helyem mellette nekem kellet volna rá vigyáznom... egyszerűen megengedhetetlen amit tettem...

Egyre sötétebb gondolatok kezdtek el bennem kavarogni, és megfogadtam, hogy egy jó darabig nem fogok randevúra menni. Vége. Hosszantartó cölibátust fogadtam.

Nem leszek trófea!

~Dr. Claude Delaune

Éppen befejeztem a rögtönzött bébiszitter (értds Katlyn az egyik kolléganőm, hál' Istennek ő mindig ráért ha más éppen nem) hosszú eligazítását,arról, hogy mit hol talál, valamint, hogy mit adjon Annienak vacsorára, és hogy mikor feküdjön le a kislány, amikor csengettek. Mielőtt ajtót nyitottam volna, mégegyszer végig néztem magamon a tükörben. Egy lazán kigombolt halvány kék inget vettem fel sötétkék zakóval, és egy fekete farmerral, hajam pedig hiába próbáltam rendbe szedni, a tincseim összevissza álltak. Csak reménykedni tudtam, hogy nem olyan helyre visz, ahova szmokingot kellet volna felvennem. Őszintén, Andrewból már bármit kinéztem.

Kattant a zár, és kitártam az ajtót, hatalmasat sóhajtottam megnyugodva amikor megláttam, hogy ő is lazán van öltözve. Fekete zakó, fekete farmer. Tekintetem a mellkasára siklott, és megláttam a halvány rózsaszín inget. Mosolyogni akartam, de be kellet vallanom, hogy jól állt neki.

"Buonasera!" Köszönt, és nem szívesen vallom be, de akcentusától, a nadrágom kezdett szűkebbnek tűnni.

~°°°~

"Meddig érsz rá?" Kérdezte ahogy bemásztam mellé az autójába, az étteremből kifele jövet. Meg kell mondaom, értékeltem a gesztust, hogy francia étterembe vitt, de azt sem leplezhetem, hogy az étel hagyott némi kívánni valót maga után. Nem hiszem, hogy a szakács, vagy a tulajdonos valaha is járt Franciaországban.

"Majd meglátjuk." Válaszoltam, szándékosan nem mondtam Katlynnek időpontot, mire haza érek, de azt is elhatároztam, hogy nem fogom hagyni, hogy megfektessen. Nem az első alkalommal. Nem leszek neki trófea. Azt a korszakot a lányom miatt már rég magammögött hagytam, amikor egyéjszakás kalandokért rohangáltam. "Miért?" Kérdeztem.

"Megihatnánk nálam egy pohár bort. Feljösz?"

"Andrew..." kezdtem, de nevetnem kellett. "Ez legalább annyira gáz, mintha azt kérnéd, hogy nézzem,meg a bélyeggyűjteményedet! Nem. Haza kell mennem a kislányomhoz. Semmi kedvem nincs a te ágyadban ébredni." A válaszomra láthatóan megsértődött egy kicsit.

"Ha azt mondom, hogy borozni hívlak, akkor borozni hívlak. Ha meg akarnálak baszni, akkor azt mondanám. Az a második lépés lett volna." Felhúztam a szemöldököm egy kicsit, és hátra dőltem az ülésen.

"Rendben van, menjünk, de nem akarok eljutni az ágyig." Halkan felkuncogott és rám kacsintott.

"Nem kell nekem ahhoz ágy."

"Komolyan beszélek!"

"Rendben, van rendben van. Bocsi." Válaszolta és beindította a motort.

~°°°~

Már vagy másfél órája ültem Andrew fekete bőrkanapéján, és a harmadik pohár vörösbornál tartottam. Aromás, minőségi bor volt. Jó drága. Sok pénz kereshet...

"Ne haragudj... mivel is foglalkozol?" Kérdeztem, és kezem finoman a combjára helyeztem, talán, a harmadik pohár nem kellett volna... "Lehet, hogy említetted, de nem emlékszem..."

"Ügyvéd vagyok."

"Ah." Bólintottam. Az ügyvédek szexik... Andrew felállt mellőlem, és az üres poharakat a kezébe vette.

"Elmosogatok."

Amíg a konyhába tevékenykedett, addig én egy törpe pálmát szemre vételeztem a sarokban. "Szép... szép növény."

"Látom megtaláltad Jillt." Kuncogott miközben hátra fordult a csaptól.

"Jillt?"

"A titkárnőmről kapta a nevét. Nagyjából egyforma az IQjuk. Meg a funkciójuk is ugyan az." Elmosolyodtam, ő pedig nevetve visszafordulta a poharakhoz.

Amikor visszaültem, a kanapé szokatlanul,kényelmesnek tűnt a fejem hátra döntöttem egy pillanatra behunytam a szemem

Hétre

Andrew Ross

Dr. Delaune kérdései csak úgy záporoztak rám. "Mi a panasza?" Kérdezte. Elvigyorodtam.

"Semmi." Válaszoltam titokzatosan.

"Általános kivizsgálásra jött?" Félre billentette a fejét és a hosszú finom ujjaival kisöpört egy tincset a hajából.

"Nem igazán."

"Mit akar?" Élveztem hangja elmélyülését az enyhe idegességtől.

"Vacsorázz velem." Mondtam, és tegeződésre váltottam. Úgy gondoltam, hogy ez bensőségesebb hangulatot teremtene, és könyebben igent mondana. Meglepetésemre nem cseszett le, csak sóhajtott, és ő is vissza tegezett. Szavai ellenére ezt zöldjelzésnek vettem, hogy folytassam.

"Ennyire rámenős vagy?"

"Igen, mondták már."

"Nem lehet, haza kell mennem."

"Nem is ma gondoltam. Holnap este ráérsz?"

"Mi van, ha azt mondom, hogy igen? Mit tervezel?" Össze fonta a karjait a mellkasa előtt és hátra dőlt a székén.

"Mondtam, elviszlek vacsorázni." Beletúrtam a hajamba, és elégedetten figyeltem ahogy ajkai enyhén szét nyílnak. Nem mondott kapásból nemet. Ez jó jel. Megfontolja az ajánlatom.

"Komolyan felkeresel a rendelőmben ezért?"

"Kíváncsi voltam, hol dolgozol." Forgattam a szemem. "Na, kérlek, még azt is vállalom, hogy  megvizsgálsz, ha ezért igent fogsz mondani."

"Jó." Sóhajtott megadóan, de ajka körül egy kis mosoly bújkált. "Legyen. El megyek veled vacsorázni." Különösen megnyomta a "vacsorázni" szót. "De nem vizsgállak meg, ha nincs panaszod. Feltételezem te sem akarod." Megkönyebbülten sóhajtottam fel, és ezt szerintem ő is érezte.

"Remek hétre érted megyek!" Mondtam, ő pedig egy cetlire firkantotta a címét és a számát, majd ki kísért.

Elégedett mosollyal léptem ki a rendelőből. Megnyertem! Igent mondott. Büszke voltam!

Végem

Claude Delaune

Ennyit M. Ross-ról. Már vagy egy hónapja hírét sem hallottam, mondjuk tettem is róla, hogy így legyen. Gondosan elkerültem a kedvenc kis olasz éttermemet, és inkább a távolabbi keleti hangulatúba szoktam át.

Nem arról volt szó, hogy nem akartam volna, egyszerűen, csak nem ugyan azt akartuk. Ő gerincre akart vágni valakit, és én boldogan benne lettem volna, ha fiatalabb vagyok, (mondjuk most sem vagyok túl öreg) mondjuk azt, hogy ha nem lettem volna apa. Nem tehettem meg, hogy haza viszek valakit, bemutatom a lányomnak, aztán közlöm vele másnap reggel, hogy a bácsi el ment. Tartós kapcsplatot kerestem. Nem mintha a kislányom nem tudott volna róla, hogy nem csak a nőkhöz vonzódom, az ő megfogalmazásával élve, "a Papa mindenkit szeret", ami elég lekerekített ám könyen megérthető alapja annak, hogy biszexuális vagyok.

Aznap szokásos rutin volt a rendelőben, délután fél három volt, az utolsó pácienst vártam, utána négyre megyek  lányomért az óvodába, egy kellemes kis vacsora, otthon azt hiszem tökéletes lesz az estém, miután elalszik iszom egy pohár vörösbort és...

Egy határozott kopogás rázott fel az álmodozásomból. "Szabad." Mondtam. Amikor megláttam az ajtóban álló Andrew Rosst el akadt a szavam, nem voltam benne biztos, hogy jó lenne e ha meg vizsgálnám. "Üdvözlöm." Eröltettem nyugalmat a hangomra, és ráztam vele kezet. "Mielőtt kezdenénk, fel tennék pár kérdést..." némán bólintva ült le mély barna szemeit rámszegezve, nézésétől majd nem az összes vér testem egy bizonyos pontjába vándorolt az agyamból. Megőrjít ez a pasi... ki kell találnom valamit mert ha lekerül róla a nadrág... végem.

TV

Andrew Ross

Kifele sétáltam az étteremből. Fejemben kavarogtak a gondolatok, és egyre csak visszhangoztak Dr. Delaune szavai. „Kihagynám!” Ennyire rossz vagyok? Komolyan nem kellek senkinek? Az utóbbi próbálkozásaim sorra fordultak kudarcba. Nem értem mi lehetett a hibám. Még mindig döglöttek utánam a pasik (és a nők is) csak ha én próbálkoztam változott mindenki frigiddé. Vagy a radarom romlott el, és folyamatosan félreértelmeztem a doktor úr jeleit? A keresztbe vetett láb… az ujjai finom mozgatása (istenem, ha máshol mozognának!), esetleg az a halvány mosolya… nem arról árulkodott volna, hogy ugyan azt akarjuk?

Egy újabb kudarc Andrew. Közölte velem a belső hangom. Felejtsd, el van más is! Hiszen a pasas majdnem leforrázott kávéval! Minek neked? Valóban… Mi szükségem volt rá? Hiszen semmit nem tudtam róla, New York pedig hemzseg olyan szépfiúktól, mint ő. Valószínűleg őket könnyebben megkapnám.

Ilyen gondolatok között értem vissza az irodámba, jóval később pedig ezekkel mentem aludni is. Illetve az túlzás hogy aludni mentem. Fogalmazzunk úgy, hogy próbáltam. Álmatlanul forgolódtam, és fél óra szenvedés után, úgy döntöttem fel adom a csatát. Folyton csak a doktor úr, ajkai jártak a fejemben, meg a hosszú vékony ujjai… Ez így nem mehet tovább. Arra volt szükségem, hogy felcsesszem az agyam. Nagyon. Mit tettem hát? Leültem tévét nézni. A híradó, főleg a politikai hírek amúgy is idegesítenek annyira, hogy dühöngeni kezdjek.

A nappaliba vánszorogtam tehát, és levágtam magam a kanapéra az LCD TVm elé. Amikor bekapcsoltam nem akartam hinni a szememnek. Annyi rohadt, kibaszott, elcseszett tv adó van a világon én nekem meg pont erre kellett oda kapcsolnom! A doktor úr volt a tvben! Egyenesen a kamerába nézve ecsetelte, hogy kinek köszönheti a dicsőségét, hogy a legkeresettebb szakmabeli lett.

A hangjára akaratlanul is megindult bennem valami, és felnyögtem. „Claude…” ahogy figyeltem a puha ajkainak a mozgását amint köszönetet nyilvánít, az ujjait ahogy ráfog a kezében lévő mikrofonra… volt valami rejtetten vonzó, és erotikus benne… valami ami nagyon tetszett… A kezem önkéntelenül életre kelt és végig simított a mellkasomon. Pillanatokkal később már hangosan nyöszörögtem a doktor úr pedig szenvtelenül tovább magyarázott mosolyogva, mintha csak engem figyelne.

Kapja be!

Andrew Ross

Kezet fogott velem. Meglepetésemre a bőre rendkívül puha volt. Nem olyan mint amilyenre, egy ilyen hidegebb napon az ember számítana. Nekem az erős szél kicsípte a bőröm és kissé érdessé tette, de neki a hosszú ujjai puhák és finomak voltak. Hosszú vékony ujjak. Hihetetlen kézügyességről árulkodott az a finomság amivel mozgatta őket. "Vajon mire lehet képes velük?" Súgta egy apró, de annál huncutabb hang a fejemben, ettől gondolatban felnyögtem, és kénytelen voltam ülést válltani, mert éreztem nadrágom feszülését. "A vendégem." Mondtam.

"Nem, köszönöm." Hangzott a válasz és halványkék szemei az enyémbe fúródtak.

"Ne vitatkozzon velem!" Csattantam fel egy kicsit dühösebben. "Meghívom és kész."

"Megtudhatnám miért?" Kissé hátra dőlt és finom ujjait a hegyüknél össze érintve háztetőt formált. Nem tudtam mit mondjak. /Meg akarlak dönteni!/ ezt mégsem, közölhettem vele... de nem volt rászükség, mert nem várt választ. "Talán majd máskor." mondta, és amikoe Chris, -a húgom- elé rakta a tányérját biccentett egy kicsit. "Köszönöm."

Felálltam. Mármint a helyemről. Dühös voltam és szerintem az arcom is lángolt. Nem voltam az elutasításhoz szokva. "Kapja be!" Morogtam az orrom alatt, amikor elfordultam, de meghalotta.

"Kihagynám!"

Andrew

Claude Delaune

Hála az égnek, nem volt nehéz délelőttöm. Sok páciens jött, de mind csak rutin vizsgálatra. Konzultáció, ultrahang, terhes gondozás… Semmi komoly. Szerencsére. A reggeli kávé-rituálém nélkül nehezen pörögtem fel, ám mire az ebédszünetem elérkezett már teljesen emberi állapotban voltam. Szokás szerint tizenkét órakkor levettem a fehér laborköpenyem, és a székem támlájára, az oldaltáskámban pedig a pénztárcám után kezdtem matatni. A többi orvossal ellentétben én nem a büfében ettem, munka közben gyorsan kiugorva. Nekik szaladgálniuk kellett a betegeik után, versengeniük egymással a páciensekért. Büszkén kijelenthetem, hogy nekem erre nem volt szükségem. A magán klinikán ahol dolgoztam ketten voltunk a nőgyógyászaton, de közülünk is én voltam a keresettebb, (halkan megjegyzem, hogy szerintem a korom miatt). Míg a többi orvosnak be kellett táblázni a napját, hogy kiszolgáljak az igényeket, nekem volt annyi páciensem, hogy megszabjam, kit mikor tudok, vagy akarok fogadni, és ha ez nekik nem tetszett kereshettek másik szakorvost. Természetesen tartottam ügyeletet, és nem egyszer kellett az éjszaka közepén bemennem, ha valaki éppen szült, vagy vészhelyzet volt. Így is a város legkeresettebb szakorvosa voltam.

Nos, ellentétben a büfében étkező kollégákkal, nekem volt két teljes órám (és pénzem is) leugrani a nem messze lévő kis olasz étterembe, ahol nap, mint nap enni szoktam. A tulajdonosok négy lány testvér volt, ők is részt vettek a munkákban, az egyik felszolgált a másik főzött például. Istenin főztek ott. Csak azt sajnáltam, hogy nem francia éttermet nyitottak bár… olaszok voltak, ez logikus.

Helyet foglalva az egyik sarok asztalnál a legidősebb a négy közül (szégyellem, de nem tudom a nevét) hozta is az étlapot, amit gyorsan átfutottam.

„Carbonara. Carbonarat kérek. Tejszín nélkül.” mondtam. Fekete noteszébe jegyzetelve el is tűnt a pincérlány egy mosoly kíséretében. Én pedig halványan elmosolyodva szemrevételeztem hátulról. Ekkor az ajtóra szerelt csöngő vonta el a figyelmem a látványtól, és legnagyobb elképedésemre belépett az a férfi, akit reggel majdnem nyakon öntöttem kávéval, a pincérnő és a bárban álló testvére pedig felkiáltottak.

„Andrew! Il nostro fratellino!” A férfi, (a jelek szerint Andrew) hamarosan hatalmas ölelések között találta magát, még a szakácshúga is kirohant a konyhából. „Non si può cucinare per te, vero?”

A választ nem hallottam, mert az halk volt, ám amikor nemsokára felhagytam a noteszem tanulmányozásával, újabb döbbenet ért, akkora hogy a torkom kiszáradt, és az asztal alatt keresztbe tett lábam remegni kezdett. Andrew az asztalomra támaszkodott, barna haja csábítóan a szemében hullt, és a mély, akcentussal fűszerezett hangjával megkérdezte.

„Azt nézi, kit kell ma még leforráznia?” Elvörösödtem, félig azért mert zavarban voltam, félig pedig a düh miatt.

„Maga is tudja, hogy véletlen volt.” válaszoltam, amíg a táskámban matattam elmerülten, hogy ne kelljen a meleg, mogyoróbarna szempárba néznem.

„Szabad?” Kérdezte, de választ nem várva ült le mellém. „Andrew Ross.” nyújtott kezet és én bizonytalanul megérintettem.

"Dr.Claude Delaune..."