Hétre

Andrew Ross

Dr. Delaune kérdései csak úgy záporoztak rám. "Mi a panasza?" Kérdezte. Elvigyorodtam.

"Semmi." Válaszoltam titokzatosan.

"Általános kivizsgálásra jött?" Félre billentette a fejét és a hosszú finom ujjaival kisöpört egy tincset a hajából.

"Nem igazán."

"Mit akar?" Élveztem hangja elmélyülését az enyhe idegességtől.

"Vacsorázz velem." Mondtam, és tegeződésre váltottam. Úgy gondoltam, hogy ez bensőségesebb hangulatot teremtene, és könyebben igent mondana. Meglepetésemre nem cseszett le, csak sóhajtott, és ő is vissza tegezett. Szavai ellenére ezt zöldjelzésnek vettem, hogy folytassam.

"Ennyire rámenős vagy?"

"Igen, mondták már."

"Nem lehet, haza kell mennem."

"Nem is ma gondoltam. Holnap este ráérsz?"

"Mi van, ha azt mondom, hogy igen? Mit tervezel?" Össze fonta a karjait a mellkasa előtt és hátra dőlt a székén.

"Mondtam, elviszlek vacsorázni." Beletúrtam a hajamba, és elégedetten figyeltem ahogy ajkai enyhén szét nyílnak. Nem mondott kapásból nemet. Ez jó jel. Megfontolja az ajánlatom.

"Komolyan felkeresel a rendelőmben ezért?"

"Kíváncsi voltam, hol dolgozol." Forgattam a szemem. "Na, kérlek, még azt is vállalom, hogy  megvizsgálsz, ha ezért igent fogsz mondani."

"Jó." Sóhajtott megadóan, de ajka körül egy kis mosoly bújkált. "Legyen. El megyek veled vacsorázni." Különösen megnyomta a "vacsorázni" szót. "De nem vizsgállak meg, ha nincs panaszod. Feltételezem te sem akarod." Megkönyebbülten sóhajtottam fel, és ezt szerintem ő is érezte.

"Remek hétre érted megyek!" Mondtam, ő pedig egy cetlire firkantotta a címét és a számát, majd ki kísért.

Elégedett mosollyal léptem ki a rendelőből. Megnyertem! Igent mondott. Büszke voltam!

Végem

Claude Delaune

Ennyit M. Ross-ról. Már vagy egy hónapja hírét sem hallottam, mondjuk tettem is róla, hogy így legyen. Gondosan elkerültem a kedvenc kis olasz éttermemet, és inkább a távolabbi keleti hangulatúba szoktam át.

Nem arról volt szó, hogy nem akartam volna, egyszerűen, csak nem ugyan azt akartuk. Ő gerincre akart vágni valakit, és én boldogan benne lettem volna, ha fiatalabb vagyok, (mondjuk most sem vagyok túl öreg) mondjuk azt, hogy ha nem lettem volna apa. Nem tehettem meg, hogy haza viszek valakit, bemutatom a lányomnak, aztán közlöm vele másnap reggel, hogy a bácsi el ment. Tartós kapcsplatot kerestem. Nem mintha a kislányom nem tudott volna róla, hogy nem csak a nőkhöz vonzódom, az ő megfogalmazásával élve, "a Papa mindenkit szeret", ami elég lekerekített ám könyen megérthető alapja annak, hogy biszexuális vagyok.

Aznap szokásos rutin volt a rendelőben, délután fél három volt, az utolsó pácienst vártam, utána négyre megyek  lányomért az óvodába, egy kellemes kis vacsora, otthon azt hiszem tökéletes lesz az estém, miután elalszik iszom egy pohár vörösbort és...

Egy határozott kopogás rázott fel az álmodozásomból. "Szabad." Mondtam. Amikor megláttam az ajtóban álló Andrew Rosst el akadt a szavam, nem voltam benne biztos, hogy jó lenne e ha meg vizsgálnám. "Üdvözlöm." Eröltettem nyugalmat a hangomra, és ráztam vele kezet. "Mielőtt kezdenénk, fel tennék pár kérdést..." némán bólintva ült le mély barna szemeit rámszegezve, nézésétől majd nem az összes vér testem egy bizonyos pontjába vándorolt az agyamból. Megőrjít ez a pasi... ki kell találnom valamit mert ha lekerül róla a nadrág... végem.

TV

Andrew Ross

Kifele sétáltam az étteremből. Fejemben kavarogtak a gondolatok, és egyre csak visszhangoztak Dr. Delaune szavai. „Kihagynám!” Ennyire rossz vagyok? Komolyan nem kellek senkinek? Az utóbbi próbálkozásaim sorra fordultak kudarcba. Nem értem mi lehetett a hibám. Még mindig döglöttek utánam a pasik (és a nők is) csak ha én próbálkoztam változott mindenki frigiddé. Vagy a radarom romlott el, és folyamatosan félreértelmeztem a doktor úr jeleit? A keresztbe vetett láb… az ujjai finom mozgatása (istenem, ha máshol mozognának!), esetleg az a halvány mosolya… nem arról árulkodott volna, hogy ugyan azt akarjuk?

Egy újabb kudarc Andrew. Közölte velem a belső hangom. Felejtsd, el van más is! Hiszen a pasas majdnem leforrázott kávéval! Minek neked? Valóban… Mi szükségem volt rá? Hiszen semmit nem tudtam róla, New York pedig hemzseg olyan szépfiúktól, mint ő. Valószínűleg őket könnyebben megkapnám.

Ilyen gondolatok között értem vissza az irodámba, jóval később pedig ezekkel mentem aludni is. Illetve az túlzás hogy aludni mentem. Fogalmazzunk úgy, hogy próbáltam. Álmatlanul forgolódtam, és fél óra szenvedés után, úgy döntöttem fel adom a csatát. Folyton csak a doktor úr, ajkai jártak a fejemben, meg a hosszú vékony ujjai… Ez így nem mehet tovább. Arra volt szükségem, hogy felcsesszem az agyam. Nagyon. Mit tettem hát? Leültem tévét nézni. A híradó, főleg a politikai hírek amúgy is idegesítenek annyira, hogy dühöngeni kezdjek.

A nappaliba vánszorogtam tehát, és levágtam magam a kanapéra az LCD TVm elé. Amikor bekapcsoltam nem akartam hinni a szememnek. Annyi rohadt, kibaszott, elcseszett tv adó van a világon én nekem meg pont erre kellett oda kapcsolnom! A doktor úr volt a tvben! Egyenesen a kamerába nézve ecsetelte, hogy kinek köszönheti a dicsőségét, hogy a legkeresettebb szakmabeli lett.

A hangjára akaratlanul is megindult bennem valami, és felnyögtem. „Claude…” ahogy figyeltem a puha ajkainak a mozgását amint köszönetet nyilvánít, az ujjait ahogy ráfog a kezében lévő mikrofonra… volt valami rejtetten vonzó, és erotikus benne… valami ami nagyon tetszett… A kezem önkéntelenül életre kelt és végig simított a mellkasomon. Pillanatokkal később már hangosan nyöszörögtem a doktor úr pedig szenvtelenül tovább magyarázott mosolyogva, mintha csak engem figyelne.

Kapja be!

Andrew Ross

Kezet fogott velem. Meglepetésemre a bőre rendkívül puha volt. Nem olyan mint amilyenre, egy ilyen hidegebb napon az ember számítana. Nekem az erős szél kicsípte a bőröm és kissé érdessé tette, de neki a hosszú ujjai puhák és finomak voltak. Hosszú vékony ujjak. Hihetetlen kézügyességről árulkodott az a finomság amivel mozgatta őket. "Vajon mire lehet képes velük?" Súgta egy apró, de annál huncutabb hang a fejemben, ettől gondolatban felnyögtem, és kénytelen voltam ülést válltani, mert éreztem nadrágom feszülését. "A vendégem." Mondtam.

"Nem, köszönöm." Hangzott a válasz és halványkék szemei az enyémbe fúródtak.

"Ne vitatkozzon velem!" Csattantam fel egy kicsit dühösebben. "Meghívom és kész."

"Megtudhatnám miért?" Kissé hátra dőlt és finom ujjait a hegyüknél össze érintve háztetőt formált. Nem tudtam mit mondjak. /Meg akarlak dönteni!/ ezt mégsem, közölhettem vele... de nem volt rászükség, mert nem várt választ. "Talán majd máskor." mondta, és amikoe Chris, -a húgom- elé rakta a tányérját biccentett egy kicsit. "Köszönöm."

Felálltam. Mármint a helyemről. Dühös voltam és szerintem az arcom is lángolt. Nem voltam az elutasításhoz szokva. "Kapja be!" Morogtam az orrom alatt, amikor elfordultam, de meghalotta.

"Kihagynám!"

Andrew

Claude Delaune

Hála az égnek, nem volt nehéz délelőttöm. Sok páciens jött, de mind csak rutin vizsgálatra. Konzultáció, ultrahang, terhes gondozás… Semmi komoly. Szerencsére. A reggeli kávé-rituálém nélkül nehezen pörögtem fel, ám mire az ebédszünetem elérkezett már teljesen emberi állapotban voltam. Szokás szerint tizenkét órakkor levettem a fehér laborköpenyem, és a székem támlájára, az oldaltáskámban pedig a pénztárcám után kezdtem matatni. A többi orvossal ellentétben én nem a büfében ettem, munka közben gyorsan kiugorva. Nekik szaladgálniuk kellett a betegeik után, versengeniük egymással a páciensekért. Büszkén kijelenthetem, hogy nekem erre nem volt szükségem. A magán klinikán ahol dolgoztam ketten voltunk a nőgyógyászaton, de közülünk is én voltam a keresettebb, (halkan megjegyzem, hogy szerintem a korom miatt). Míg a többi orvosnak be kellett táblázni a napját, hogy kiszolgáljak az igényeket, nekem volt annyi páciensem, hogy megszabjam, kit mikor tudok, vagy akarok fogadni, és ha ez nekik nem tetszett kereshettek másik szakorvost. Természetesen tartottam ügyeletet, és nem egyszer kellett az éjszaka közepén bemennem, ha valaki éppen szült, vagy vészhelyzet volt. Így is a város legkeresettebb szakorvosa voltam.

Nos, ellentétben a büfében étkező kollégákkal, nekem volt két teljes órám (és pénzem is) leugrani a nem messze lévő kis olasz étterembe, ahol nap, mint nap enni szoktam. A tulajdonosok négy lány testvér volt, ők is részt vettek a munkákban, az egyik felszolgált a másik főzött például. Istenin főztek ott. Csak azt sajnáltam, hogy nem francia éttermet nyitottak bár… olaszok voltak, ez logikus.

Helyet foglalva az egyik sarok asztalnál a legidősebb a négy közül (szégyellem, de nem tudom a nevét) hozta is az étlapot, amit gyorsan átfutottam.

„Carbonara. Carbonarat kérek. Tejszín nélkül.” mondtam. Fekete noteszébe jegyzetelve el is tűnt a pincérlány egy mosoly kíséretében. Én pedig halványan elmosolyodva szemrevételeztem hátulról. Ekkor az ajtóra szerelt csöngő vonta el a figyelmem a látványtól, és legnagyobb elképedésemre belépett az a férfi, akit reggel majdnem nyakon öntöttem kávéval, a pincérnő és a bárban álló testvére pedig felkiáltottak.

„Andrew! Il nostro fratellino!” A férfi, (a jelek szerint Andrew) hamarosan hatalmas ölelések között találta magát, még a szakácshúga is kirohant a konyhából. „Non si può cucinare per te, vero?”

A választ nem hallottam, mert az halk volt, ám amikor nemsokára felhagytam a noteszem tanulmányozásával, újabb döbbenet ért, akkora hogy a torkom kiszáradt, és az asztal alatt keresztbe tett lábam remegni kezdett. Andrew az asztalomra támaszkodott, barna haja csábítóan a szemében hullt, és a mély, akcentussal fűszerezett hangjával megkérdezte.

„Azt nézi, kit kell ma még leforráznia?” Elvörösödtem, félig azért mert zavarban voltam, félig pedig a düh miatt.

„Maga is tudja, hogy véletlen volt.” válaszoltam, amíg a táskámban matattam elmerülten, hogy ne kelljen a meleg, mogyoróbarna szempárba néznem.

„Szabad?” Kérdezte, de választ nem várva ült le mellém. „Andrew Ross.” nyújtott kezet és én bizonytalanul megérintettem.

"Dr.Claude Delaune..."

Reggel

Andrew Ross

A mai reggel maga volt a borzalom. Először eszméletlen fejfájással ébredtem, mivel tegnap, fogalmazzunk úgy, hogy kirúgtam a hámból egy kicsit… Egészen pontosan holt részegre ittam magam. Ez van, ha szórakozni megyek, vagy felszedek valakit, vagy bebaszok. Az utóbbi történt. Fogalmam sincs, hogy jutottam haza, nem is érdekelt. Abban a pillanatban csak arra gondoltam, hogy múljon el a fejfájásom. Pörgős napom lesz az irodában, és nem lehetek zombi. Khm… fontos… ügyfelek jönnének.

A reggeli nyomorgás, és két aszpirin után, amikor mondjuk azt, hogy emberi állapotban voltam, jött a következő csapás… Valami idióta majd nem rám borította a kávéját, ahogy épp befordultam a sarkon, hogy elérjem azt a modern, és drága toronyházat ahol az irodám volt. Tellett rá, hogy New York legmenőbb negyedében béreljek irodát magamnak. Egyetlen ügyet sem veszítettem el. Egyet sem! Soha eddig még, pedig jó pár volt már. Éppen ezért az egyik leg… hmm… legrettegettebb (és legdrágább) ügyvéd voltam. Megvoltak a trükkjeim…

„Sajnálom…” hebegte az idegen, akinek a kezében gőzölgő lötty majdnem az én kedvenc ingemen kötött ki. Brrr… bele gondolni is rossz, hogy kávés legyen az ingem. Utálom a kávét. Főleg az ilyet. Ha a fáradtság rá is kényszerít, hogy igyak, mert majdnem lecsukódik a szemem, akkor is csak a bivalyerős fekete, ami lemegy a torkomon. Felnem fogom férfiember, hogy ihat ilyen tejes szart.

„Még szép hogy sajnálja!” Ripakodtam rá. Nem volt hangulatom hozzá, hogy hallgassam. Sietnem kellett. Motyogott még egy pár bocsánatot, de végül ott hagytam, ő meg beszállt az autójába. Az irodaépület tükör ajtajából néztem, és elégedetten mosolyogtam, amikor a nadrág megfeszült a fenekén, ahogy behajolt, hogy betegye az italát a pohár tartóba. Tetszett a látvány. Eszméletlen segge volt.

Még akkor is kísértett a látvány, amikor felértem a lifttel. Az előtérbe lépve dühösen ripakodtam rá a titkárnőmre, aki a pult mögött reszelgette a körmét, de a kért aktáim sehol sem voltak. Ez már inkább csak megszokás volt, mint valódi lecseszés. Komolyan… a csajt nem az esze miatt tartottam. Feladatát egy szobanövény is el tudta volna látni. Ülni a pult mögött és létezni és mosolyogni. A vörös bombázót, (állítólag az volt…) egy volt egyetemi évfolyamtársam ajánlotta, dísznek. A céljára tökéletesen megfelelt a miniszoknyájában (taszító) és a szűk blézerében (eugh…).

Amikor végre belesüppedtem a bőr forgószékemben, és felpakoltam a lábam az asztalra, volt időm átgondolni a napom. Tízre jön a következő… remek.

Kávét!

Dr. Claude Delaune

Reggel fél hatkor csöngött az órám és vert fel békés álmomból. Már akkor tudtam, hogy ez egy pocsék nap lesz. Elaludtam! Én barom tegnap sokáig dolgoztam, hogy megírjak egy zárójelentést, és éjfélkörül úgy gondoltam, hogy megérdemlek plusz fél óra alvást. Igen, általában ötkor kelek, noha a rendelőben csak kilenckor kezdek, és Anniet, a lányomat is csak fél nyolcra viszem óvodába, de nem tehetek róla, szeretem a reggeleket, amiket a konyhában tölthettek a kislányomnak palacsintát sütögetve, hogy amikor félhétkor felébresztem, készen várja a friss reggeli az asztalon. Ezen kívül volt egy önzőbb okom is. A kávé. Ha én nem kapok, reggel a felkelésemtől számított ötödik percen belül kávét az egész napom tönkre megy. Reggeli kávézásom egy magán rituálé volt, amikor kiültem a teraszunkra, telente pedig az ajtóban állva csodáltam a hajnalodó kertvárost ahol laktunk.

Morogva keltem ki az ágyból, amikor rájöttem, hogy hála a hülyeségemnek, ma már biztosan lemaradtam erről az élményről, és hálóköntösömet magamra véve vánszorogtam ki a szobából, hogy neki lássak a reggelinek. Szuper. Van fél órám! Gondoltam, és átkoztam magam, amiért ezt este nem gondoltam át.

Annie a reggeli kapkodásomból szinte semmit se vett észre, talán csak azt, hogy a Papa ma reggel kócosabb, mint általában szokott lenni. Ideges voltam a kávém elmulasztása miatt, és abban reménykedtem, hogy a klinikán, ha elvágódóm a koffein hiány miatt, majd intravénásan adnak nekem a drága barna nedűből, de ezzel soha sem terheltem volna őt. A lányom soha. Három éves volt, amikor elváltunk az anyjával, ez két éve volt… azóta ő az én hercegnőm. Annyira elkényeztettem amennyire csak tudtam, bár az utóbbi időben egyre kevesebbet látott, a munka miatt. Nagyon nem akartam, de szükségem lesz egy babysitterre, aki vigyáz rá, ha engem az éjszaka közepén behívnak szüléshez. Általában valamelyik kolléganőm vigyáz rá akkor, akit SOS-ben riadoztatok, de ez se nekik se a lányomnak nem jó. Pénz nem volt gond. Megtehettem volna, hogy felveszek valakit, aki nálunk is lakna, volt egy vendégszobánk, vendégünk meg szinte soha, de úgy voltam vele, hogy az én lányom. Nekem kell megoldanom.

Álmosan fésülgettem a haját, amíg ő ugyan ezt tette a babájával. Végül két kis copfot csináltam neki, amik szerintem rendkívül bájossá tették…(Mire nem képes egy egyedülálló apuka?) Amikor elkészültem, ő felugrott és egy puszit nyomott az arcomra.

„Je t’aime Papa…” mondta és szorosan megölelt. Ezzel az egy mondattal mégis csak feldobta a reggelem.

„Mois aussi, ma cherie.” Válaszoltam és simogattam hosszú (immár befont) fekete haját. Annyira aranyos volt, amikor beszélt. Főleg amikor az anyanyelvemen… anyanyelvükön… mert hát francia vagyok, és ő is, ezért egymásközt természetesen így beszéltünk, bár ő az oviban, én meg a klinikán angolul. Végtelenül jó volt tőle hallani amúgy is szeretett nyelvemet. Nagyon büszke voltam.

Miután Anniet bevittem az óvodába, hál’ az égnek volt még időm betérni kedvenc kávézómba, és venni még egy hatalmas adag cappuccinot, mert az első adag otthoni koffeinbomba után (amit ma sajnos nem kaptam meg), munkába menet még egy cappuccinot is kénytelen vagyok inni a törzshelyemen… Bár azt már inkább az élvezetért, elvitelre, egy cukorral, mint mindig. Már amikor beléptem Greg… (azt hiszem így hívták a srácot, aki ott végez diákmunkát, elvileg jogot hallgat…) készítette is nekem. Elégedetten mosolyogtam. Már ismernek.

Sietve hagytam el a kávézót és rohantam az autóm felé, amikor csatt! Neki ütköztem valaminek. Pontosabban valakinek. Ez a bizonyos illető, egy nálam magasabb (pedig én sem vagyok alacsony!) sötét hajú férfi volt, akinek mélybarna szemei nem arról árulkodtak, hogy, hű de boldog lenne, amiért egy rohanó idióta nekiütközött. Elvörösödtem, és csak az vigasztalt, hogy a kávém sikerült megmentenem, és ez által az ő halvány rózsaszín ingét is.

„Sajnálom…” motyogtam, de csak egy dühös morgás volt a válasz.

„Még szép hogy sajnálja! Majdnem hanyatt vágott!”