Hétre

Andrew Ross

Dr. Delaune kérdései csak úgy záporoztak rám. "Mi a panasza?" Kérdezte. Elvigyorodtam.

"Semmi." Válaszoltam titokzatosan.

"Általános kivizsgálásra jött?" Félre billentette a fejét és a hosszú finom ujjaival kisöpört egy tincset a hajából.

"Nem igazán."

"Mit akar?" Élveztem hangja elmélyülését az enyhe idegességtől.

"Vacsorázz velem." Mondtam, és tegeződésre váltottam. Úgy gondoltam, hogy ez bensőségesebb hangulatot teremtene, és könyebben igent mondana. Meglepetésemre nem cseszett le, csak sóhajtott, és ő is vissza tegezett. Szavai ellenére ezt zöldjelzésnek vettem, hogy folytassam.

"Ennyire rámenős vagy?"

"Igen, mondták már."

"Nem lehet, haza kell mennem."

"Nem is ma gondoltam. Holnap este ráérsz?"

"Mi van, ha azt mondom, hogy igen? Mit tervezel?" Össze fonta a karjait a mellkasa előtt és hátra dőlt a székén.

"Mondtam, elviszlek vacsorázni." Beletúrtam a hajamba, és elégedetten figyeltem ahogy ajkai enyhén szét nyílnak. Nem mondott kapásból nemet. Ez jó jel. Megfontolja az ajánlatom.

"Komolyan felkeresel a rendelőmben ezért?"

"Kíváncsi voltam, hol dolgozol." Forgattam a szemem. "Na, kérlek, még azt is vállalom, hogy  megvizsgálsz, ha ezért igent fogsz mondani."

"Jó." Sóhajtott megadóan, de ajka körül egy kis mosoly bújkált. "Legyen. El megyek veled vacsorázni." Különösen megnyomta a "vacsorázni" szót. "De nem vizsgállak meg, ha nincs panaszod. Feltételezem te sem akarod." Megkönyebbülten sóhajtottam fel, és ezt szerintem ő is érezte.

"Remek hétre érted megyek!" Mondtam, ő pedig egy cetlire firkantotta a címét és a számát, majd ki kísért.

Elégedett mosollyal léptem ki a rendelőből. Megnyertem! Igent mondott. Büszke voltam!