Andrew

Claude Delaune

Hála az égnek, nem volt nehéz délelőttöm. Sok páciens jött, de mind csak rutin vizsgálatra. Konzultáció, ultrahang, terhes gondozás… Semmi komoly. Szerencsére. A reggeli kávé-rituálém nélkül nehezen pörögtem fel, ám mire az ebédszünetem elérkezett már teljesen emberi állapotban voltam. Szokás szerint tizenkét órakkor levettem a fehér laborköpenyem, és a székem támlájára, az oldaltáskámban pedig a pénztárcám után kezdtem matatni. A többi orvossal ellentétben én nem a büfében ettem, munka közben gyorsan kiugorva. Nekik szaladgálniuk kellett a betegeik után, versengeniük egymással a páciensekért. Büszkén kijelenthetem, hogy nekem erre nem volt szükségem. A magán klinikán ahol dolgoztam ketten voltunk a nőgyógyászaton, de közülünk is én voltam a keresettebb, (halkan megjegyzem, hogy szerintem a korom miatt). Míg a többi orvosnak be kellett táblázni a napját, hogy kiszolgáljak az igényeket, nekem volt annyi páciensem, hogy megszabjam, kit mikor tudok, vagy akarok fogadni, és ha ez nekik nem tetszett kereshettek másik szakorvost. Természetesen tartottam ügyeletet, és nem egyszer kellett az éjszaka közepén bemennem, ha valaki éppen szült, vagy vészhelyzet volt. Így is a város legkeresettebb szakorvosa voltam.

Nos, ellentétben a büfében étkező kollégákkal, nekem volt két teljes órám (és pénzem is) leugrani a nem messze lévő kis olasz étterembe, ahol nap, mint nap enni szoktam. A tulajdonosok négy lány testvér volt, ők is részt vettek a munkákban, az egyik felszolgált a másik főzött például. Istenin főztek ott. Csak azt sajnáltam, hogy nem francia éttermet nyitottak bár… olaszok voltak, ez logikus.

Helyet foglalva az egyik sarok asztalnál a legidősebb a négy közül (szégyellem, de nem tudom a nevét) hozta is az étlapot, amit gyorsan átfutottam.

„Carbonara. Carbonarat kérek. Tejszín nélkül.” mondtam. Fekete noteszébe jegyzetelve el is tűnt a pincérlány egy mosoly kíséretében. Én pedig halványan elmosolyodva szemrevételeztem hátulról. Ekkor az ajtóra szerelt csöngő vonta el a figyelmem a látványtól, és legnagyobb elképedésemre belépett az a férfi, akit reggel majdnem nyakon öntöttem kávéval, a pincérnő és a bárban álló testvére pedig felkiáltottak.

„Andrew! Il nostro fratellino!” A férfi, (a jelek szerint Andrew) hamarosan hatalmas ölelések között találta magát, még a szakácshúga is kirohant a konyhából. „Non si può cucinare per te, vero?”

A választ nem hallottam, mert az halk volt, ám amikor nemsokára felhagytam a noteszem tanulmányozásával, újabb döbbenet ért, akkora hogy a torkom kiszáradt, és az asztal alatt keresztbe tett lábam remegni kezdett. Andrew az asztalomra támaszkodott, barna haja csábítóan a szemében hullt, és a mély, akcentussal fűszerezett hangjával megkérdezte.

„Azt nézi, kit kell ma még leforráznia?” Elvörösödtem, félig azért mert zavarban voltam, félig pedig a düh miatt.

„Maga is tudja, hogy véletlen volt.” válaszoltam, amíg a táskámban matattam elmerülten, hogy ne kelljen a meleg, mogyoróbarna szempárba néznem.

„Szabad?” Kérdezte, de választ nem várva ült le mellém. „Andrew Ross.” nyújtott kezet és én bizonytalanul megérintettem.

"Dr.Claude Delaune..."