Reggel

Andrew Ross

A mai reggel maga volt a borzalom. Először eszméletlen fejfájással ébredtem, mivel tegnap, fogalmazzunk úgy, hogy kirúgtam a hámból egy kicsit… Egészen pontosan holt részegre ittam magam. Ez van, ha szórakozni megyek, vagy felszedek valakit, vagy bebaszok. Az utóbbi történt. Fogalmam sincs, hogy jutottam haza, nem is érdekelt. Abban a pillanatban csak arra gondoltam, hogy múljon el a fejfájásom. Pörgős napom lesz az irodában, és nem lehetek zombi. Khm… fontos… ügyfelek jönnének.

A reggeli nyomorgás, és két aszpirin után, amikor mondjuk azt, hogy emberi állapotban voltam, jött a következő csapás… Valami idióta majd nem rám borította a kávéját, ahogy épp befordultam a sarkon, hogy elérjem azt a modern, és drága toronyházat ahol az irodám volt. Tellett rá, hogy New York legmenőbb negyedében béreljek irodát magamnak. Egyetlen ügyet sem veszítettem el. Egyet sem! Soha eddig még, pedig jó pár volt már. Éppen ezért az egyik leg… hmm… legrettegettebb (és legdrágább) ügyvéd voltam. Megvoltak a trükkjeim…

„Sajnálom…” hebegte az idegen, akinek a kezében gőzölgő lötty majdnem az én kedvenc ingemen kötött ki. Brrr… bele gondolni is rossz, hogy kávés legyen az ingem. Utálom a kávét. Főleg az ilyet. Ha a fáradtság rá is kényszerít, hogy igyak, mert majdnem lecsukódik a szemem, akkor is csak a bivalyerős fekete, ami lemegy a torkomon. Felnem fogom férfiember, hogy ihat ilyen tejes szart.

„Még szép hogy sajnálja!” Ripakodtam rá. Nem volt hangulatom hozzá, hogy hallgassam. Sietnem kellett. Motyogott még egy pár bocsánatot, de végül ott hagytam, ő meg beszállt az autójába. Az irodaépület tükör ajtajából néztem, és elégedetten mosolyogtam, amikor a nadrág megfeszült a fenekén, ahogy behajolt, hogy betegye az italát a pohár tartóba. Tetszett a látvány. Eszméletlen segge volt.

Még akkor is kísértett a látvány, amikor felértem a lifttel. Az előtérbe lépve dühösen ripakodtam rá a titkárnőmre, aki a pult mögött reszelgette a körmét, de a kért aktáim sehol sem voltak. Ez már inkább csak megszokás volt, mint valódi lecseszés. Komolyan… a csajt nem az esze miatt tartottam. Feladatát egy szobanövény is el tudta volna látni. Ülni a pult mögött és létezni és mosolyogni. A vörös bombázót, (állítólag az volt…) egy volt egyetemi évfolyamtársam ajánlotta, dísznek. A céljára tökéletesen megfelelt a miniszoknyájában (taszító) és a szűk blézerében (eugh…).

Amikor végre belesüppedtem a bőr forgószékemben, és felpakoltam a lábam az asztalra, volt időm átgondolni a napom. Tízre jön a következő… remek.